Nagy Ilona: Csábít’nak

Bizony nagyon fáj, hogy véget ért az álom,
s az ősz ledobta egy elszáradt virágon,
hadd szálljanak vele messzire a darvak,
semmit sem hagyva itt az őszi avarnak.

Rongy megalkuvóként elhiszem most én is,
hogy jövendő nyárral visszatér és mégis…
Szürke felhő feküdt nyárszítta szívemre,
mikor megszédült a szélben az a lepke,

valami elmúlott, megtört, mint a szárnyak,
akkor foszlott széjjel hitele a nyárnak.
Ma már nem dalolnak madarak az ágon,
kósza csendek lépnek a kihalt sétányon,

és a napsugarak gyöngyfénnyé fakultak,
élesen, vakítón adnak a lazúrnak.
Sárguló levelek indulnak a táncba,
s mintha nem halálba mennének, románcra,

egyre öltözködnek, kacérra, színesre,
tán szebbek is lesznek, mint volt az a lepke…
Engem is csábít’nak, nekem is forognak,
belém fakult nyárra gyolcskabátot fonnak.