Tóthné Földesi Ilona: Nincs semmi okom

Könnyű álom a városon, a kopott padon,
hófehérre festi magát a tél, a lengő szél
sóhajt egy kicsit, megpihen a vállamon.
Tőlem független a szép őszi kép, a csoda
buborékban még, a csend, a lassú percek,
időtlen derengésbe záródott az illúzióm.
Itt a padon várlak vissza téged hófehéren,
elmúlt a nyár, ősz, a tél sem visz magával,
sem a végtelenbe nyúló idő lassú percei.
A lábam alatt a deres fűszál rezgése olyan
a szélben, mint apró kis harangok csengése.
Csak hallgatom, értetlenül nézem, eltűnt
mellőlem sok jó barát, egyedül ballagok
az avaron, fáznak, gyűrődnek a falevelek.
Üres a pad, elhal a hangom, csak várom
hogy átadja helyét a tél a kopott padon.

Így gondolom, pedig nincs rá semmi okom,
csak várakozom a kéklő üvegharang alatt.