Vörös Judit: Parkban
Szomorú most a park,
őszi bánat járja,
sárguló zöld fákon
ködtakaró fátyla.
Lépéseim alatt
nem zördül az avar,
nyirkos, hideg úton
a talpamhoz tapad.
Ismerős, öreg fák
fáj a szívem nagyon,
csak nektek mondom el,
mily szomorú vagyok.
Levelek susognak,
csendesen rezegnek,
lépteim nyomában
könnyeik peregnek.
Ködkönnyeket hullat
minden fa érettem,
azt, hogy velem vannak,
akarják, érezzem.