Prózák 

Zágonyi Mónika: Üvegburok


Vonzott a varázslatos kékség… Lehetetlen volt ellenállni a kísértésnek; úgy éreztem magam, mint az elektron az atommag aprócska világában, amikor körültáncolja az őt fogságban tartó lényeget, amiben az anyagi világ csírája rejlik. Különös volt ez, hiszen a ragaszkodásom nemrégiben még egy másik bolygó vöröslő világához láncolt.

Utolsó emlékeim szerint egy ablakból figyeltem az utca zavaros forgatagát. Apróra tört szilánkok hevertek a járdán, és rengeteg egyenruhás alak haladt sietősen az utakon. Nők voltak. Fekete egyenruhát viseltek, a fejükön szintén fekete sisak volt; a sisak tetején kilógó sötét copfjuk éppen olyan volt, mint amilyen a Föld nevű bolygón a ló sörényes farka. Erősek voltak és szívósak. Talán ők uralták a galaxisnak ezt a területét.

Azt hiszem, nem éreztem félelmet… próbáltam megfejteni, mi zajlik kívül. A lakásom ablaka törhetetlen üvegből készült, azon keresztül szemléltem a történteket. Senki nem vett észre, rám se hederítettek. Próbáltam fényt bocsájtani magam köré szikrázó elmémmel, hátha változik valami (kezdtem sértve érezni magam, amiért senkit sem érdeklek). Nem változott semmi… Aztán lassan rájöttem, hogy valójában nem vagyok része annak a világnak, amit kívülről szemlélek, így teljességgel lehetetlen, hogy bárki is felfedezze az üveg mögött szolidan megbújó létemet. Ez a felismerés azt sugallta számomra, hogy rejtély került a gondolataim közé, hiszen fogalmam nem volt arról, hogyan lehetséges ez? Azt hiszem, volt néhány pillanat az életemből, amire különös módon nem emlékeztem. Megpróbáltam megérinteni az üveget, ami szilárdan, határozottan magasodott előttem, fel, egészen a plafonig, de nem tudtam elérni. Végtelennek tűnt a távolság, ami elválasztott tőle… Óvatosan megfordultam, hogy körülnézzek; tudni szerettem volna, hol is vagyok valójában, és hogyan kerültem ide? Köröskörül ugyanaz az üvegszerű burok vett körül. Határozatlanságomban egy finom mozdulattal, kislányosan a fülem mögé akartam simítani angyalian göndör hajtincseimet. Ez egy szokásos mozdulat volt nálam, amit nemcsak akkor műveltem, ha az arcomba hullott a hajam, hanem akkor is, ha valami zavarba hozott. Persze, ennek ellenére érzékeny lelkemet semmi sem volt képes a mélybe sodorni. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a tincseim a maguk mivoltában már nem léteznek…

Ködszerű jelenségnek éreztem magam; könnyűnek, akár a felhők, amelyek esztétikus fátylat borítanak a Kék Bolygóra, hogy fentről még megfoghatatlanabbnak tűnjön gömbölyű mivolta. Mindeközben különös börtönöm egyre hidegebbé vált; szinte metszeni lehetett a benne lévő, szokatlan összetételű, levegőhöz hasonló, halovány párát.
Kerestem a megoldást, mígnem hirtelen eszembe ötlött, amit az imént fogalmaztam meg, azaz tudni véltem, hogy valaki valóban rejtélyt csempészett a gondolataim közé. Ezt azért tette, hogy csapdába csaljon, hiszen így örökkön örökké töprenghetek azon, hogy mi ez az egész, és többé nem jelentek veszélyt a számára. Örömmel nyugtáztam magamban a tényt, miszerint a kezemben van a kulcs; úgy döntöttem, nem gondolkodom, csak figyelem az egyenruhás nőket. Teljesen másak voltak, mint én. Határozottan haladtak előre, figyelmen kívül hagyva a saját társaikat is, ennek ellenére egyszerre lépve, valami különös formációt követve.

Lassan újra megjelentek festői képzeletemben az emlékek a közeli múltamról; művészként éltem, kreáltam a világot, csodákat rajzoltam a lelkekbe a szavaimmal, amelyek szárnyaltak, szárnyaltak; körülölelték a természet csillogó cseppjeit, hiszen itt is volt eső… olyan, mint a gyémánt… csillogtak, csillogtak… Istenem! Amik csillogtak, azok valójában az én könnyeim voltak, amik akkor jelentek meg, amikor az egyenruhás nők az uralmuk alá vették a világomat, és elvették tőlem valamint a társaimtól a szépséget és az esztétikát… Anyagi mivoltom a kibírhatatlan fájdalom miatt megszűnt létezni, aztán a saját könnyeimbe fagyasztották spirituális létemet; így jött létre körülöttem ez a rideg, elérhetetlen tér. Sikerült hát lehúzni a fátylat az igazságról, a homályosnak tűnő mozzanatokról, és világosan látni minden egyes tényt, ami körülöttem volt. Meghatottságtól teljes öröm kerített a hatalmába, és ennek hatására a jeges burok lassan elkezdte kiengedni magából a fogságba ejtett briliáns könnycseppjeimet. Ahogy fogytak a cseppek, a burok is egyre könnyebbé vált, és szállni kezdett felfelé, egyre magasabbra. Távolra kerültem a világtól, ami megfosztott a kreativitás és az alkotás csodáitól, örömeitől. Megkönnyebbültem, ugyanakkor remény költözött a szívembe azzal kapcsolatban, hogy valahol hamarosan újra láthatom, és magamhoz ölelhetem minden egyes elveszített társamat.

Komótosan, könnyedén haladtam előre; végül is nem siettem, hiszen tudtam, az idő valójában tőlem függ. Milyen gyakran előfordul, hogy egyetlen pillanatnak tűnik egy egész élet akkor, amikor tükröt tart elénk a boldogság, és milyen hosszúnak, ha fájdalmas pillanatokat élünk át! Tükör… igen, talán azért jutott eszembe éppen a tükör, mert a nagy kékséghez közelítve egy hatalmas tükröt pillantottam meg… néhány perc múlva azonban rájöttem, hogy a tükröm újabb cseppeket sodort elém, amelyekben rengeteg hidrogén és oxigén ölelkezett össze szorosan, egymást segítve előre. Belemerültem a mélységbe, és megcsodáltam az össze-vissza úszkáló, különös formákat öltött csodákat. Szépek voltak, egyediek, különlegesek… mégis, úgy éreztem, nem köztük van a helyem, és tovább álltam.

Azt hiszem, egy ablakot akartam megtalálni… Érzékeny lelkem megnyilvánulása mindössze egy szellő erejéhez hasonló, sóhajtásnyi jelenség volt, amikor megpillantottam, akit keresek. Megfigyeltem őt… mivel egy újabb rejtéllyel kerültem szembe, újra úgy döntöttem, nem gondolkodom, csak figyelek. Egy hatalmas hintaszékben ült, keze a domborodó hasán pihent, és csendben dudorászott, miközben a kandallóban pattogott a tűz. Képességeimet kihasználva ránéztem a hasára, amelyben újra egy cseppekkel teli burkot vettem észre, és benne egy anyagi mivoltában pihenő, az ujját szopó aprócska lényt. Ezt a burkot talán a boldogság könnyei hozhatták létre… Melegség járta át ködszerű lényemet… szeretni kezdtem a nőt, aki lágyan ringatózott a hintaszék ölén, és vágytam arra, hogy nekem dúdoljon, engem karoljon át.

Úgy éreztem, megtaláltam a világomat. Úgy éreztem, ez az a hely, ahová vissza lehet csempészni az emberek életébe az esztétikát és a kreativitást. Szeretném, ha tudnák, hogy léteznek még csodák; csodák, amelyek a lelkünkben rejlenek, és arra várnak, hogy életre hívjuk őket. Örökre…


Kapcsolódó bejegyzések