Zágonyi Mónika versei 

Zágonyi Mónika: Sóhaj


Zágonyi Mónika: Sóhaj

Rózsa, ha libben selyme-simítva,
majd kifeszítem szirma szakítva,
s függönye árnyán fojt meg a csókom;
sóhajod érzem, benne fogódzom.
Vérvörös ajkam vágyteli kínját
lelkem igézi s az angyalok írják
ördögi tűzzel, bús feketében;
csak te bocsásd meg e mennyei vétkem!
Szédül a Nap tüze egymaga égve,
ócska szivárvány perdül az égre,
majd beleájul, s úgy, ahogy egykor,
színt fon az alkony, erőt vesz a Naptól,
s rám veti csöndben a csillaga fátylát,
ó, amin úgy hiszi, senki se lát át…
Zord vizeken jár halkan az élet,
elviszi mindig az esti meséket,
látszat a könny és látszat a mámor;
elhagy az Isten a gyönge hibámból,
s bár tudom, egyszer visszafogadna,
roskad a térdem a szőke homokba…
Libben a múltunk, ballag a perccel;
rántsd le a fátylam, s még ne eressz el,
légy a világom, nem csak az emlék;
nyitva az ajtód… bár bemehetnék…


Kapcsolódó bejegyzések