Zágonyi Mónika versei 

Zágonyi Mónika: Távozó…


Zágonyi Mónika: Távozó…

Azt hiszem, talán reményt se írt a lét
titkaim falára akkor, éjszaka…
Fájt az ébredés, a szél szelíd szava,
s lelkem újra álmaimra szállt, alélt;
ott dalolt a múlt csodája, lágy dala,
s elsodorta mind a tiszta szenvedélyt,
ó, mi szívem árva zeg-zugában élt,
s azt hazudta, aznap érkezik haza.
Fájt a csönd s az ében űr, mi körbefont;
tünde csillagom de messze, messze járt,
és a vágy, a lenge vágy is úgy osont
egymagában egyre, nem találva rá…
Életem világa… halk, üres porond;
reszketett ugyan, de új reményre várt.


Kapcsolódó bejegyzések