Shakespeare: 2. szonett

Ha negyven évnyi tél az arcodon
s e télnek árka rontja bájaid,
ruhád se szép, akárcsak egykoron,
s lehullva vesznek el virágaid,
s ha kérdenék, a kincs hová veszett,
a délceg ifjúság miért hazug,
mi azt feleljük ó, a szép szemed
s a szégyened mi rejti, mint a zug.
De hány dicséret érne még talán,
ha az lehetne majd a válaszod:
„ma gyermekemben él tovább a báj”,
s ha így igaz, kit érdekel korod!

Fiad teremt, ha száll a zord idő,
s ha véred oly hideg, melenget Ő.

Fordította: Zágonyi Mónika