Victor Hugo: Két lányom

A hulló este lágy fény-árnyékába veszve
az egyik hattyúként, a másik mint a gerle,
szépen és édesen, s vidáman egyaránt,
nézd, nézd a nagyleányt, s húgát a kisleányt,
amint ülnek a kert küszöbén, és felettük
nézd a fehér csokor törékeny szárú szegfűt,
mit márványurna tart, és esti szél zilál,
hajlong, őket lesi, nem mozdul s szinte száll,
borzong az árnyban és olyan a váza-szélen,
mint lepkeraj, amely megdermedt gyönyörében.

(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)