Tóthné Földesi Ilona: Csillagok alatt

A foncsoros égnek beborult a fénye,
rabtartó e tükör, minden éjjel olyan,
mint e szikrázó város, rideg magánya.
Sötétben meglapuló csendes árnyak
szétterülnek harmattól elcsigázva,
ez a pillanat villan fel még utoljára.
Érzékeny vándora leszek a városnak,
benne a magánynak a röpke álomnak,
hol szelíd felhő jelzi a csend állomását.
Időtlen perc lenne, de felkelt a hajnal,
nélküle már örök fekete este lehetne,
szétmálló foncsor, a szétporló csendben.
Szivárványszínben túlcsordul a fény,
átfolyik egy elnyűtt rostán az árnyék.