Vörös Judit: Télidő

Sötét felhők szétterülnek,
őrizve a fáknak álmát,
majd mogorván megrázkódva
elindítják pelyhek táncát.

Hullnak fehér, fagyott cseppek,
bokor ága hótól hajlik,
madár szava, táj csendjében
közel, s távol nem hallatszik.

Szél úrfi, ha gondol egyet,
kerekedik füttyös dallal,
széttekint a fagyvilágon
és süvítve tovább nyargal.

Csikorog a tél csizmája,
tó tükrén a jég megroppan,
hó-subáját leteríti,
s a föld szíve fázón dobban.