Dobrosi Andrea: Lánchíd

A Dunára úgy feszül,
mégis kecsesen,
mint két piruett között
balerina pihen.

A vén folyó,
ahogy alatta hömpölyög,
egy farönköt sodorva,
melyet tán érinthetett
Széchenyi karja,
Clark ujjbegye,
a reformkor.

Ma
úgy dél fele,
2017 januárjában
a fonódóval utaztam.
Van ez így olykor-olykor.

De
annyira mást mosnak a habok,
más rakpartot,
másképp úsznak a halak,
az ég is másképp ragyog,

miközben még mindig
simogatja a Lánchidat.

Buda és Pest,
a régi páros,
mégis annyira más e város,
valahogy másként csodás,
másként dünnyögnek
benne az emberek,
nem tudom,

de a Híd az egy,
az idő vasfoga komótosan rágja
a pilléreket,
s továbbhalad villamosom.