Nagy Ilona: Néma sóhaj…

Ringató dallamot sodor az est,
mielőtt szívem aludni tér,
s a bokrok tövére szalagot fest
holdsugárral a bús déli szél.

Csillag hátára ugrik egy sóhaj,
égre rajzolva viszi az éj…
lelkemet mossa millió óhaj,
s temetett múltam is visszatér.

Fű ciripel a nyáresti csendben,
távoli tűztől csillan a tó,
gitárhang száll át éteri percen,
halk zene kél és hallik a szó.

Vonat robog a pataknak hídján,
kattan a sín és sír az ütem,
árny suhan által lomb koronáján,
álmomat mégis messze viszem.

Aludni csábít gyolcspuha ágyam,
paplan melege sírva takar,
makacsul viszi messzire vágyam,
ám lelkem békét, s csendet akar…

Levelek ringnak lágy esti szélben,
csepp gurul elfáradt arcomon,
felszakadt érzés hallgat az éjben,
lakat ül néma sóhajomon…