Tóthné Földesi Ilona: Majd ha
Tóthné Földesi Ilona: Majd ha
Kiborította az éj a nappalok melegét,
a guggoló árnyak lassan felállnak,
mint kísértet, olyanok a terhelt faágak;
levél nélkül susognak a fehér hó alatt,
karjaikban éden szunnyad, hű madarak.
A kék tavasz még messze van, az idő
most oly ravasz, akár az égnek árnya.
Majd, ha némán sírnak a jégcsapok,
ha felszáll a szerelmes ibolya illata,
tavasszal tüzesen égnek a nappalok.
Szúnyogokkal táncol a szél a tó vízén,
nyílik a réten sok aprócska pipitér.
Párologva száll az ég felé a hajnal.
Nem rémít a lusta árnyék a fák alatt.
Rügyeken zsongnak éhes darazsak.