Vörös Judit: Napok

Hogy is mondjam el azt,
halványul a napfény,
derengő világa
lelkemhez alig ér…

Álmok, szép remények
nem társaim többé,
cserbenhagytak némán,
eloszlottak köddé.

Nehezen hiszek már
a kimondott szónak,
keresem értelmét
az igaz valónak.

Elfáradt a lábam
sorsom rögös útján,
gondolatom tallóz,
taposva a múltján.

Hogyha Reád nézek,
megremeg a lelkem…
Mennyi még az élet,
meddig maradsz nekem?

Hány év adatik még
boldogságban veled,
meddig foghatom még
szeretetben kezed?

Csend magánya ölel,
válaszok nincsenek,
szürke napjaimon
sóhajok csüngenek.