Kortárs versek 

Hepp Béla: Old Timer (“járgány”)


Hepp Béla: Old Timer (“járgány”)

Valahol Budapest csendes mélyén,
árnyas hárs alatt, félig a járdán,
(nem messze laktunk, a szüleim és én)
állt egy öreg, elhagyott járgány.

Először talán tavasszal tűnt fel,
mikor a bohó április nyitott
rügyet, virágot, és lobbanó tűzzel
minden szépre egy új ablakot.

Büszkén, mint aki épp csak, hogy ott van,
hagyta csodálni szép fényű testét,
bár bámulója egyedül voltam.
Lenyűgözött a meggy-bordó festék,

a fényes üveg, a belső bőr ülések,
műszerfalán a számtalan csoda,
és kikezdte ugyan itt-ott az enyészet,
mégis hatott rám büszke vonala.

Arra jó néhány hétig nem jártam,
gyerekként annyi fontos dolog van,
bent voltunk már jócskán a nyárban,
amikor újra belébotlottam.

Csend volt, és úgy tűnt, most mintha kisebb
lenne a színpompás hársfa alatt,
homloka egykor szigorú íve
helyet adott új ráncainak,

a régi büszkeség már eltűnt belőle,
hársfavirág-folt és por ült meg rajta,
csak fényszórói néztek mereven előre.
Ó, nem törik meg, Ő nem az a fajta.

Ezután gyakran meglátogattam.
Volt, hogy csak akarva arra kerültem,
volt, hogy éjszaka, álmodott kalandban
ajtaja kinyílt, s a puha bőrülésben

körbevitt ezer ismeretlen tájon,
vagy csak néztem őt a súgó hárs alatt,
hogy aztán másnap láthassam, és fájjon
az el nem érhető álom-pillanat.

Aztán az ősz jött, sok-sok falevéllel,
majd fehér hó ült a rozsdás hűtőrácson,
már nem számoltam hány hónap is telt el,
mikor ránk köszöntött, akkor, a karácsony.

Emlékszem, fehér volt Szenteste előtt
az utca, ahol a szánt húztuk végig ketten,
és meglopva a pincébe bújt ünnepi fenyőt,
az öreg járgányra egy apró ágat tettem.

Rohantak velem az ünnepi napok
és benn járva mélyen az új januárban
látogattam újra. A lábam odafagyott.
A megszokott helyén már nem találtam.

Az égre nyúlva némán átkozódtak
a kopasz hárságak gyászos karjai,
szégyenkezett a felhők mögé bújt nap.
Egyikük sem tudott semmit se mondani.

S akkor, a hóval elkevert avarban,
mint, ha önnön létét szégyellné a kincs,
kicsit tompán, kicsit megzavartan
felém intett egy eltörött kilincs.

Felvettem, és hazáig szorongattam,
ahogy a sírás gyermek-torkomat,
képzeletemben láttam, boldogabban
az Ég felé szállni vén barátomat,

és akkor szívemben a búcsú dallá érett,
szavakká öntve a gyermekkönnyeket,
bár azóta fölöttem elrohant az élet,
emlékszem rá, és megosztom veled:

Nézd, a felhők közt csillan egy apró ezüst,
szemedet ne csípje se könny, se füst,
mert amíg a kerék gurul, s a világ kerek
ott vagyok én is,
ahol az égi Old Timerek.


Kapcsolódó bejegyzések