Zágonyi Mónika: Napkelte

Virágra szédülő bogár;
nyár-gyötörte, csöppnyi pillanat…
Fénytelen világra hajtja függönyét a Nap
(miért ragyog nekünk, titok ma már).

Magam hajózok itt csupán;
ringató magány a csepp ölén…
Ó, tudom, lehetne jobb, talán ma van remény
(a fény a víz fölött, alatta árny).

A percre perc, s a napra nap;
régi kép feszít az új alatt…
Lásd, a végtelen köré a semmi húz falat,
de nincs határ… s a szívemé te vagy.