Zágonyi Mónika: Március
Hóvirág virul, tovább suhant a tél, fák közé kacsint, mosolyt igéz a Nap, táncol, egyre selymesebb a lenge szél, játszadozva száll a röpke pillanat…
Zágonyi Mónika: Álmodom, veled
A fény, a szín, a változás, a köd, mi száll a tó mögött, s az éj, a vágy, a látomás; ma újra napra nap szökött…
Zágonyi Mónika: Dallamod
Otthonodba hó-takarta út vezet… Vadvirág-kehelybe szürke köd szitál; énekem csitítja így a téli táj… Végtelenbe szőtt e hang veled.
Zágonyi Mónika: November
Ablakomra csillogó eső pereg, megpihent az esti, halkuló világ; kinn a fák között a szél süvít, lebeg,
Zágonyi Mónika: Őszi alkony
Fák között a tünde őszi fény úgy simult a fűre csendesen, mintha álmodozna fönn a Nap, s közben átölelne kedvesen.
Zágonyi Mónika: Ősz a városban
Hűvösebb a szél, kabát ölel, s bár ragyog, szelíd a napsütés, jóleső a séta, húzz közel, este nézd, a város is mesés! Száll a sok levél, zenél a lomb, s míg az utcazajba ringva cseng, s halkan…
Zágonyi Mónika: Kora őszi hajnal
Fátyol ült a tájra, itt az ősz, köd lebeg puhán a fák között, színre szín; a fény a tón időz, fűre, lombra napsugár szökött,
A festmény, ami hozzád vezet
Céline szereti a várost, amelyben él, különösen esténként, amikor a folyó visszatükrözi a fényeit. Nincs ez másképp akkor sem, amikor egy napon sétálni indul, és találkozik egy régiség árussal, akitől vásárol egy különlegesnek tűnő festményt.
Keresés
