Zágonyi Mónika: Tükör

Mint akit űznek, úgy menekülnék
Isten elől vagy csak teelőled…
Csöndbe, titokba, homályba merülnék,
csalfa románcba, buján, szeretőnek,
s bár csak a Nappal csalna meg ajkam,
vad tüze kellene láng-temetőnek;
csókjaim, álmaim, és amit adtam,
tükre nyomán lásd, visszaverődnek,
s mégis a fénnyel surran a vágyam,
százfele hordja a szél a kacajt is,
könnyem a szívedet öntözi lágyan…
fenn, a viharban enyészik a gyász is…
s mint aki csöndesen, egymaga ballag,
hívna a lélek, dőlne a falnak,
s tudja, magától nem menekülhet…
csak veled érzi magát is erősnek…