Zágonyi Mónika: Vándor magány

A hegyre ült a bánat is velem,
s a köd takarta lenge sóhajom.
Mi volt, a múlt ölében este
szárnyra kelt, míg vízre szállt
a régi csónakom…
Játszanék, ha lenne még miért,
de nem csak árva egymagam;
kopár, kietlen itt a zord vidék,
s ki erre jár se hallja gyönge,
halk szavam.
Ejh, mit írhat életembe itt e
rozsda nyűtte őszi pillanat…
a szél simítja senki más
a dér színezte hófehér hajat.