Zágonyi Mónika: Angyal

Jött s a lelkemen csak úgy hagyott nyomot,
mint a nyári napsütés a lombokon;
színek árja szőtte át az ablakot,
s átsuhant a lenge fény a gondokon.

Szél-ölelve dal fakadt a sóhaján
s ennyi volt, el is repült a pillanat.
Csönd a szív fölött a dobbanás után;
átkarolt s e röpke perc el is szaladt…

Így ragyogta rám a jobb, a szebb jövőt,
azt, mi mindig alkotóra vár.
Álmaimban olykor újra látom őt,
s érzem itt belül, ha rejtve erre jár…