Hepp Béla: A rózsa dicsérete

A hajnal ott dereng a messzi domb mögött,
felhők szélét simítja még ahogy
a könnyű halványkék párába öltözött
kertre trilla köszönt fel új napot.

Múlt álmukat sóhajtják el a büszke fák,
nyújtóznak egy utolsót kéjesen,
kertem dísze, még csöndesen alvó virág
megfejthetetlen titkait lesem.

Zárt szirmai alatt bársony világ lapul,
bíborban szunnyadó benne a csend,
ahogy egy gyémántcsepp harmat ártatlanul
velem felfejtené hogy mit jelent

a rejtekén megbújó vágyott izgalom.
Érinteném, de félek ujjaim
durvák ehhez, sejtelmes hajnal-árnyakon
varázsol el a forma, és a szín…

Most végigsimít egy napsugár a kelyhen,
és lángra gyúlva bomló szirmai
rezdülnek, ahogy ébredő révületben
a fény belső csodájuk bontja ki,

bíbor gyűrűk felizzó mélye elragad,
s a jólesően sodró végtelen
nem több, tudom, egy szertefoszló pillanat…
Rózsáim titkait csak sejthetem.